Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.
Ez a könyv már a megjelenése óta nagyon birizgálja a fantáziámat, mert imádom a borítóját, a címét és az alcímét is, a fülszöveg pedig nagyon érdekes történetet jelez előre. Örülök, hogy úgy döntöttem, elolvasom, mert számomra ez a könyv jött, látott, győzött, és a 2016-os év 2. legjobb könyve lett. És csupán annyin múlott, hogy nem az első lett, hogy idén megjelent a Harry Potter és az Elátkozott gyermek. De a Kösz, hogy... akkor is abszolút toplistás, mindenkinek ajánlós, übergigamegafantasztikus nagybetűs KEDVENC lett.
A történet felütése már alapból elnyerte a tetszésemet, egy hotel lobbijában kezdődik, ahol a két főszereplő először találkozik. Itt már megalapozódott az a kortalan, kicsit melankolikus, kicsit keserédes hangulat, ami végig elkísérte a történetet, és amit annyira szerettem, hogy néha már a hideg rázott.
A két főszereplő, Parker és Zelda nagyon érdekes személyiségek. Parker nem beszél, a gondolatait papírra veti, a beszéd alternatívájaként és szárnyait bontogató írópalántaként is. Parker közel került hozzám, mert kicsit különc, kicsit elvont, nem az a tipikus nagyon vagány és minden helyzetben tökéletes férfi főszereplő. Amikor elkezdett jelbeszédet használni, még közelebb éreztem magamhoz, mert imádom a jelnyelvet. Érdekesek voltak a gondolatai, és az, hogy hogyan birkózik meg az életében fennálló problémákkal. Zeldát is imádtam, aki nagyon különc, nagyon izgalmas és pezsgő személyiség, de érzékeny és mélyérzésű egyben. Izgalmas volt az ő gondolatait is megismerni, az élettörténete pedig nagyon váratlanul ért és meghatott, imádtam. A mellékszereplők közül ki kell emelnem még Alanát, aki ledönti az összes, okos lányokkal szemben felállított sztereotípiát. Talán az egyik legerősebb, leginkább empowering női karakter, akiről valaha olvastam.
A cselekmény nagyon kalandos volt, izgalmas, néhol vicces, néhol szomorú. Tetszett, hogy az egész regénynek kortalan volt a hangulata, megjelentek benne modern és régies elemek is. Csak olvastam és olvastam és olvastam és nem akartam, hogy vége legyen. Pici spoiler, jelöld ki: { A vége sajnos nem happy end, ki is bőgtem magamat rajta, de } mégis kárpótolt, hogy milyen csodás történetet kaptam, ami úgy érzem, örökké velem fog maradni és időről időre újra elő fogom venni, hogy megint felüljek a Tommy Wallach által épített érzelmi hullámvasútra.
Kedvenc idézetek
Csinos volt. Hogy mennyire, azt pontosan nem tudtam volna megmondani, mert elég messze ültem tőle, de még távolról is biztosra vettem. Vannak emberek, akik egész egyszerűen mindenhonnan kiragyognak.
A „tökéletes” szóval mindenki jó dolgokra szokott utalni: egy hibátlan dolgozatra, egy félévre, amelyben egyszer sem hiányzott, egy maximális pontszámmal teljesített 180° Snowboarding menetre. Szerintem viszont akkor használjuk a legprecízebben, ha olyasmit írunk le vele, ami pontosan az, aminek lennie kell – még ha ez a bizonyos dolog elég szar is. Tökéletes reggeli szájszag. Tökéletes másnaposság. Tökéletes szomorúság.
Egész életünket azzal töltjük, hogy egy kötélhúzásban mi vagyunk a kötél: egyik oldalról a megváltoztathatatlan múlt súlya húz bennünket, a másikról a megjósolhatatlan jövő.
Az emberek olyan ostobák, kész csoda, hogy levegőt venni nem felejtettek el még.
Szereplők
INFORMÁCIÓK
Kiadó: Gabo
Oldalszám: 298
Megjelenés éve: 2016
Eredeti cím: Thanks for the trouble
★★★★★★★★★★ (10/10)
A bejegyzés a Gabo Kiadó jóvoltából jöhetett létre
