„Az utolsó cézár messzemenően a legjobb hollywoodi regény, s az egyetlen, amely belülről ábrázolja ezt a világot (…) fényében érdemes újraolvasni A nagy Gatsby-t, mert kiviláglik belőle, mit akart Fitzgerald megvalósítani utolsó művében. Ha igaz is, hogy Az éj szelíd trónján írása közben folyton változott Fitzgerald koncepciója abban a tekintetben, hogy mi is voltaképpen a regény igazi témája, melynek következtében e lebilincselő mű egyes részei nem mindig illeszkednek egymáshoz, Az utolsó cézár-ról már bízvást elmondható, hogy csalhatatlan írásművészetével sikerült ugyanúgy megvalósítania a mű szilárd egységét, ahogyan az korábbi keltezésű elbeszéléseiben megmutatkozik. T. S. Eliot azt mondta e könyv kapcsán, hogy Henry James óta Fitzgerald tette meg az első fontos lépést az amerikai regényirodalomban. És ahhoz sem férhet kétség, ha beteljesítetlen maradt is a szándék, hogy az Az utolsó cézár is azon könyvek közé tartozik, amelyek mércéül szolgálnak” – írja előszavában Edmund Wilson.
Annyira hihetetlenül rossz érzés, amikor beleszeretsz egy író stílusába, teljesen oda vagy érte, elhatározod, hogy elolvasod minden könyvét, aztán szépen. lassan. egyre. távolabb. lök. magától. Mert ott volt A nagy Gatsby, ami a szívem csücske. Aztán a Benjamin Button, ami szintén. Aztán a Szerelem az éjszakában és az Azok a szomorú fiatalok, amik már nem annyira lettek kedvencek, de szintén tetszettek. Aztán jön az első pofon, Az éj szelíd trónján, amit annyira próbáltam szeretni, de annyira nem ment. Kétszer futottam neki, mindkétszer elbuktam. És akkor még naivan megveszem Az utolsó cézárt, mert hát csak Fitzgerald. És ezzel a könyvvel sem passzolunk. És elkezdek kételkedni: tényleg kell ez nekem? Kell, hogy a csodálatos olvasmányélményeimet, amit Gatsby és Benjamin Button jelentettek, elrontsam? Nem. De attól még még próbálkozni fogok.
Szóóóval. Az utolsó cézárral nem szenvedtem annyira, mint Az éj szelíd trónján-nal, de sajnos itt is a könyv közepére már zsongott a fejem - ki kicsoda, mit csinált, mit akar? Fitzgerald annyi jelentéktelennél jelentéktelenebb szereplőt vonultat fel, hogy akármennyire próbáltam, nem tudtam megjegyezni mindegyiküket, és össze is zavarodtam. Egyébként az elején tényleg nagyon tetszett, annyira örültem, jött az a misztikus, semmihez sem fogható, gondtalan régi amerikai hangulat, jöttek a szebbnél szebb szóvirágok, a gyönyörű és okos főszereplőnő, a heves érzelmek, a bonyolult viszonyok, az ocsmány titkok, de aztán valami elszakadt, és onnantól már nem tudtam élvezni. Nyáron még egyszer neki fogok ülni, jegyzetelni fogok, vagy nem tudom, de nem akarok elfogadni, hogy nekem csak ennyi, 2 könyv jutott a csodálatos és felülmúlhatatlan Fitzgeraldból. :(
★★★★★★★☆☆☆ (7/10)
