Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok ~ Egy könyvfüggő vallomásai

– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón. – Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.

Én vagyok az a lány.

A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.

Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.

Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.

A Hadd mondjam el sikere után 5 évvel megérkezett a várva várt új Anderson-könyv, amit az olvasók akarva-akaratlanul is összehasonlítanak az elődjével. Témájában a két könyv nagyon is hasonló, mégis számomra nagy a különbség.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, kb. a 20. oldal után abba akartam hagyni, egyszerűen nem
értettem, hogy engem hogy érdekelhetett ez a könyv. Végül győzött bennem a "nem ítélünk első látásra" érzés, így végigolvastam a könyvet, de nem is bánom. A téma nagyon aktuális, ám valahogy vegyes érzéseim vannak. Tetszett is, meg nem is.
Ami nem tetszett benne:

A fejezetek megjelölése. (Sajnos nem tudom bemásolni ide, de két kéz, és a kettő között pedig egy-egy ilyen formátumú szám: 001.00) Nem értettem, hogy ennek mi értelme. Azt gondoltam, hogy valami blogbejegyzés-részlet, de semmi jelentősége nem volt.
Minden harmadik mondatban ilyen szavakkal találkozhattunk. Persze, értem én, hogy az áthúzott szavak az ő gondolatai, a nem áthúzottak pedig amit el akar hitetni magával és mindenkivel, de akkor is, idegesítő egy idő után.
Nem értettem, hogy Cassie miért volt gonosz szellem...
A könyv furcsa szóhasználata sem volt az én ínyemnek való (pl. Emmakincs, fless)
A regény célzata vissza is üthet, hiszen több praktikát is elleshet belőle egy-egy eltévedt lány, hogy hogy tévessze meg az orvosokat és leplezze az anorexiát. Aki nem olvassa végig a könyvet, és nem tudja levonni a tanulságot, arra ez a könyv szerintem nagy veszélyt is jelenthet.

Ami viszont nagyon tetszett:

Ahogy Lia a kalóriákat számlálta a kalóriákat. Minden étel mellé oda volt írva, hogy hány kalória.
A kidolgozott személyiségek, amit már megszokhattunk Anderson tollából.
Lia és Cassie közös emlékei.
A végkifejlet.
A blogbejegyzések, amiket az evészavaros kislányok közöltek egymással.
Viszont nem szeretném lehúzni a könyvet, mert nagyon kiábrándító, és nem tudom, hogy pozitív, vagy negatív értelemben, de gyönyörű. Felhívja a figyelmet az evészavarokra és a depressziós, szorongásos betegségekre, amit jómagam is nagyon jól ismerek, és ez a könyv több értelemben is felnyitotta a szemem.