A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt. A Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, és állíts őrt! érzékenyen megírt történet egy kamaszlányról, majd egy fiatal nőről, egy fájdalmakkal teli, de elkerülhetetlen átalakuláson áteső világról.
Az 1950-es években született és évtizedekig a fiókban őrzött Menj, és állíts őrt! közelibb képet ad Harper Lee emberi és írói erényeiről. Az eddig egykönyvesnek hitt író most végre közreadta a múlt illúzióival való leszámolás, a bölcsesség, az emberség és az érzelmek humorral, szeretettel, könnyed pontossággal megírt regényét. Megrendítő egyszerűséggel és őszinteséggel idéz fel egy több mint fél évszázaddal ezelőtti kort, amelynek nagyon is van üzenete a mához. Nem csak megerősíti a később alkotott és azonnal világhírt hozó Ne bántsátok a feketerigót! című regény elévülhetetlen értékeit, hanem kiegészíti, hozzátesz, mélyebb kontextusba helyezi az immár klasszikus művet.
Eléggé vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel, nagyon sokáig, szinte a könyv háromnegyedéig vacilláltam, hogy félbehagyjam-e, vagy szenvedjek vele tovább. Végül a folytatás mellett két egyszerű ok miatt döntöttem: túlságosan imádtam a Ne bántsátok a feketerigót!-ot, és kíváncsi voltam, mit rejt ez a történet. Végül örülök, hogy így döntöttem, de sajnos nem tudok maradéktalanul örülni ennek a könyvnek.
Igazság szerint rettenetesen lassan indult be a történet, rettenetesen untam szintén majdnem a háromnegyedéig, és ezalatt az idő alatt párszor meg is fordult a fejemben, hogy falhoz vágom a könyvet. Pedig nagyon igyekeztem szeretni.
Pozitívumként tudom felhozni azokat a visszaemlékezéseket, amelyek Scout (nem, nem tudom Fürkésznek hívni), Jem, Henry és Dill gyerekkorából származtak. Ezek nagyon tetszettek, és nem bántam volna, ha a többi maszlag helyett több ilyen szerepel benne. Pozitívum továbbá az a néhány vicces beszólás és párbeszéd, ami megjelenik a könyvben, és az előző könyvben megszokott, utánozhatatlan maycombi hangulat. Szerettem még a könyv utolsó negyedét is. Ami értelmet adott az egésznek. Habár szerintem botrányos egy 344 oldalas könyv háromnegyedében a semmiről magyarázni.
Sajnos negatívumból többet tudok felhozni. Először is ott vannak azok a rohadtul érdektelen dolgok, amivel minden fejezet kezdődött, és legalább a könyv fele ebből állt ki: hogy ki, mikor, mit csinált, aminek tulajdonképpen semmi köze a történethez, körülbelül hogy Maycomb leghíresebb szamarának gazdájának unokaöccse mikor ütötte be a kis lábujját egy szék lábába. Kit érdekel? Ezeket a részeket körülbelül a hatodik ilyen után át is lapoztam. Töltelékszöveg, semmi más.
Aztán ott van a cselekménynélküliség, amiről már korábban beszéltem: ebben a könyvben nem történik semmi. Nagyjából így tudnám összefoglalni: unalmas, unalmas, unalmas, valaki talál valamit, botrány, vége. Erre az egyetlen, cselekménynek mondható eseményre cirka 250 oldalt kellett várni, majd nagy vonalakban felvázolták a problémát, és vége a könyvnek, a szálak pedig nem igazán lettek elvarrva.
Meg kell még említenem a szereplők idegesítőségét is. Scout-nak borzalmas természete lett, Henry szörnyen semmitmondó, Alexandra pedig számomra 2016 legutáltabb szereplője, annyira idegesítő. Az egyetlen, aki miatt megérte elolvasni, az Atticus volt.
Bár nem a könyv és Harper Lee hibája, de a helyesírási hibákról sem feledkezhetek meg, ugyanis hemzseg tőlük a könyv. A legdurvább talán az, hogy a főszereplő nevét 10 esetből 6-szor elírták, egyszer Lean Louise, egyszer Jean Louis. Erre talán oda kellene figyelni.
Mindent összevetve a szívem egyszerűen nem engedi, hogy teljesen lepontozzam ezt a könyvet, de nagyon sajnálom, hogy ez most ennyire nem jött össze. Nagyon igyekeztem szeretni és pozitívan hozzáállni.
Kedvenc idézetek
"Millió apró ránccá tört szét az arca, ahogy elmosolyodott."
"– Észrevetted már, hogy mindig lenyalja az ujjait, miután süteményt evett? Aljanép. Láttad már, hogy úgy szokott köhögni, hogy nem teszi a szája elé a kezét? Aljanép. Megfigyelted, hogy folyton az orrát túrja, amikor azt hiszi, senki nem látja? Aljanép…
– Ez mind nem azért van, mert aljanép lenne, hanem azért, mert férfi – felelte a lány szelíden."
"– Hogyan vagy képes jéghideg tejet inni reggelenként?
– Jobb íze van, mint a kávénak – mondta Atticus, miután lenyelte a kortyot.
– Calpurnia mindig azt mondogatta, amikor Jemmel kávéért könyörögtünk neki, hogy olyan feketék leszünk tőle, mint ő."
★★★☆☆☆☆☆☆☆ (3/10)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése