Jókai Mór: A ​Kráó

Ez az első és egyetlen könyv, amit Jókaitól olvastam. Korábban olvastam már, amikor középiskolában az volt a feladat, hogy bármilyen Jókai könyvről írhatunk házi dolgozatot. Nagymamám gyűjteményéből ez akadt a kezembe, és örülök, hogy így lett, mert imádtam. Rég olvastam, így úgy döntöttem, újraolvasom, és még mindig nagy a szerelem, bár már kevésbé nyűgözött le. Elég rövid történet, tele érdekes gondolatokkal, sokat lamentál a szépség és rútság áldásairól és átkairól, és azt a konklúziót vonja le, hogy a szépség nagyobb átok, ami elsőre furcsán hangozhat, de megmagyarázza és igaza van. Tetszett a főszereplő család felépítése is, és az a sok szövevény és csel, amit beletett a történetbe. Számomra itt-ott volt egy-két felesleges szál, ezeket átugrottam. Viszont szívesem olvastam volna még a Rút leányok asylumáról, sajnálom, hogy ezt nem sikerült jobban kibontakoztatnia, de annak az előzményeit tökéletesen megalapozta.

Szereplők

Kedvenc idézetek

A lélek bakteriumai, amiket még nem lehetett górcső alá venni, a legöldöklőbbek.

Óh, hogy ezeknek a bürokratáknak sincs a hivatalszobán kívül eszük! Ami a rubrikán kívül van, azt már nem értik.

– Asszony! Azzal a leánnyal valami történt. Máskor egyre bohóskodott előttem, most pedig szünetszűntelen sír. Mi bántja? 

– Magam is beszélni akartam már előtted jó uram. Hát tudod, a leány nagyon hamar fejlődött. Az anyjára ütött: én is igen korán kinőttem a gyermekcipőkből. Tizennégy esztendős koromban már hajadon voltam. 

– Hát mi ezen a sírni való? 

– Hát ezzel a korral együtt jár a szívdobogás.

– Irigy vagyok. Azt mondom magamban, mért nem vagyok én olyan szép, mint te? Mért nincs nekem ilyen gyönyörű arcom, termetem, mint teneked? Milyen boldogság szépnek lenni! – Ne hidd azt, leánykám. Az a kútforrása a boldogtalanságnak.

S a rút leányok versengők, összeférhetetlenek. Negyven szép leány között nincs az a vetélkedés, irigykedés, féltékenység, mint negyven rút leány között. Mindenik azt hiszi, hogy a másik mégis csak rútabb, mint ő; kettő meg nem marad egymással egy szobában egy hétig.

★★★★★★★★★☆ (9/10)

Folytatás

F. Scott Fitzgerald - Az éj szelíd trónján

„A szerencsés Dick” – így nevezte valaki utolsó egyetemi évében Richard Divert, aki valóban a sors kegyeltje: rendkívül tehetséges, elbűvölő egyéniségű amerikai fiatalemberként ismerjük meg 1917-ben, amikor elkezdődik pszichiáteri karrierje Európában . Egy barátja szerint épp a szerencséje a szerencsétlensége: „nincs más megoldás, mint összeszedni valami betegséget vagy kisebbrendűségi komplexust vagy szívbéli csalódást”. Ám Dick a magánéletében is szerencsés: beleszeret svájci kollégájának és barátjának gyönyörű – az apjával történt incesztus miatt szenvedő – betegébe, s vállalja, hogy nemcsak férje és szerelmese, de ápolója és biztonságot jelentő támasza is lesz…

Folytatás

F. Scott Fitzgerald - A nagy Gatsby

Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó „dzsesszkorszakot”, a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, „az amerikai álom” olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége. A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Hazatérése után Gatsby fanatikus akarással (és az eszközökben nem válogatva) vagyont szerez, hogy „méltó” legyen Daisyhez és újra meghódíthassa az asszonyt, akinek még a hangja is „csupa pénz”.

Folytatás

MINIKRITIKA | William Shakespeare - Barbara Kindermann: Romeo és Júlia

Romeo és Júlia szerelmének története évszázadok óta a Szerelem allegóriája. Shakespeare drámája számtalan műalkotást ihletett, köztük a híres Shakespeare-meséket, a drámák prózai átiratait, amelyek célja többek között az volt, ami ennek a kötetnek is: a gyerekek számára közelebb hozni Shakespeare költői nyelvét, hogy a két fiatal szerelmes története számukra is élményt adjon.

Folytatás

MINIKRITIKA | Oscar Wilde - A boldog herceg

Oscar Wilde, „az élet királya” – ahogy magát nevezte – könyörületesebb volt az országló, a valóságos királyoknál. Meséi alapgondolatát a részvét ihlette; részvét a szegények, a nyomorékok, a szerelem áldozatai iránt. S a mesék tájai, a városok, a királyságok, a mágusok és kereskedők – mintha az Ezeregyéjszaka világa kelne új életre a múlt századvégi angol író tollán. Szánalom és áldozat, keleti egzotikum, gazdagság, szemkápráztató ékszerek – ebben a sokszor túldíszített keretben ad szívig ható képet Wilde az emberi lélek legbenső csodáiról.

Folytatás

MINIKRITIKA | Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Oscar ​Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne.

A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain.
Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni…

Folytatás

Jókai Mór - A kráó ~ Ajánló

„Rút leányok? Hát vannak a világon rút leányok? Vagy élesítsük meg a kérdést: van a világon egyáltalán valami rút, a mit a természet alkotott? Az idomtalan víziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút: a természetbúvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt bizonyosan szép. Azok a világ végén lakó népek, meg a kik az ismeretlen világrészek közepén tenyésznek, koromfekete, mahagoni-barna, pergamensárga, olajfakó, rézvörös szinüek, bizonyosan a maguk arczszínét tartják a legtökéletesebbnek, s a kik a leányaiknak az orrát felhsítják, az ajkát csigahéjra feszítik, hogy szélesen kiforduljon, az arczukat piros és kék sávokkal hosszában befestik, tűhegygyel telerajzolják: bizonyosan abban a meggyőződésben élnek, hogy ők most azokat megszebbítették. S a Nyanza-parti szerecsen kétségtelenül büszke arra a két hegyes szarvára, melyet a felesége sodort össze a homlokán a hajából, mézgával és viaszszal kikeményítve. Nekünk az rémület volna: azoknak dicsekedés. Nincsenek rút állatok a világon. Rút emberek pedig nem lehetnek. Az emberek az arczvonásokon, az idomokon kívül még van valami adva, a mit a belső arcznak lehet nevezni. Mikor egy olyan rútnak született arczot megvilágít a szívből derengő fény, az idomtalan arczon átsugárzik az érzés: egy könycsepp ragyogása a szemekben egyszerre hogy megváltoztatja az egész kifejezést.”

Folytatás