Jodi Picoult: A nővérem húga

Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. 
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.



Mit lehet írni egy olyan regényről, aminek az olvasása közben végig patakzottak a könnyeim, ami kitépte a szívemet, jól megtaposta, majd mikor azt hittem, minden rendben lesz, még egyszer belerúgott, és teljesen tönkretett? Tudom, hogy Joditól nehéz témákat lehet várni, de erre nem számítottam.

Adott egy nagyon bonyolult család: Brian, az apuka, aki hősként, tűzoltóként dolgozik, és Sara, az anyuka, aki hétköznapi hősként a családjának, főleg beteg lányának, Kate-nek szenteli az életét. Van három gyerek, mindhárom a leukémia áldozata, bár csak egyiküknek van ez a betegsége: Kate-nek. De a másik két gyerek életére is jócskán hatással van ez a betegség: Jesse a szülők radarján kívülre kerülve mindenféle problémával küzd, Anna pedig nem is élne, ha Kate nem lenne beteg. Na hát ha ez nem egy problémás család, akkor semmi.

Minden szereplő isssszonyatosan jól ki lett dolgozva ebben a regényben, szerintem ez Jodi nagybetűs könyve, amely kívülről-belülről tökéletes, minden szívfájdalmával együtt. Minden Picoult által szereplőt imádok, de ebben a kötetben különösen el lettek találva a személyiségek felépítései. Mindenki kap egy kicsit a történetmesélésből, mindenkinek a szemszögét és szemléletét megismerhetjük a regény során, és bizony mindenkiben több van, mint elsőre látszik. Az "új" szereplők, Campbell és Julia is nagyon színesek és élők, és külön tetszett, hogy van közös múltjuk, így tovább bonyolódik a cselekmény.

Igazából ez a regény már eleve nagyon nehéz lenne, ha csak Kate leukémiájával kéne megküzdenünk: szívszorító olvasni a család küzdelmeit (itt külön tetszett, hogy habár a történet jelen időben játszódik, mégis Sara szemein át visszamentünk a múltba, amikor Kate betegségét diagnosztizálták), a lemondásokat, a győzelmeket és vereségeket, és a folyamatosan a fejük felett lógó felhőt, hogy mi lesz, ha...

De itt bejön a képbe Anna esete is, ami kirobbantja a bírósági ügyet: vagyis hogy milyen élete lehet egy genetikailag megtervezett gyereknek, akit a szülei a testvére donorjának "készítettek el". Ez a rész talán még jobban mellbe vágott, mint a többi, hiszen csak úgy, mint ahogy a regényben ezerszer kimondják, itt nincs jó döntés: a szülők hagyják meghalni Kate-et, vagy tegyenek meg mindent, hogy meggyógyuljon, még akkor is, ha ezért Annának áldozatot kell hoznia. Engem ez a kérdés leginkább akkor vágott fejbe, amikor megismerhettük, Annának mennyire korlátozott életet kell élnie és lemondania egy csomó dologról, ami más, "normális" tizenéveseknek természetes, csak hogy megfelelő donor legyen a nővérének.

A végkifejlet olyan szinte sokkolt, hogy elmondani sem tudom. Mindenfelé csavarodott a történet, de hogy így ér véget... ezt egyszerűen nem lehet. Megszoktam már Jodi kegyetlen, de fantasztikus módszereit, de ez nekem nagyon durván sokkoló volt. De mégis imádtam. Eddig a Tizenkilenc perc volt a kedvencem Picoulttól, most már A nővérem húga az.

Szereplők


Kedvenc idézetek

"Campbell Alexander lehet, hogy istenien néz ki, de valójában olyan, mint egy hering marcipán bevonattal."

"Olyan hangulatban voltam, hogy legszívesebben egy mozi hátsó sorában szeretkeztem volna valakivel, aki nem tudja még a nevemet sem."

"Csak az a baj, hogy az ember az elveiből nem tudja kifizetni a lakbérét."

"– A dátumozás értünk van, Julia – sóhajt. – Olyan joghurtot találtam, amit akkor gyártottak, amikor még a demokraták uralták a Fehér Házat."

★★★★★★★★★★ (10/10)

Related Posts:

  • Jodi Picoult: Magányos farkas Az igazi kérdés nem is az, miért vonultam ki a világból.  Sokkal inkább az, hogy mi vett rá a visszatérésre. A tizenhét éves Cara és neves farkasszakértő édesapja autóbalesetet szenved. A férfi kómába esik, a csa… Read More
  • Rachel Gibson: Csak a baj (Hokisok #5) Baj ​van! Chelsea Ross színészi pályafutása egy kudarc: a „Csini hulla 1” típusú szerepekben nyújtott briliáns alakítása révén került a legközelebb ahhoz, hogy filmcsillag legyen. De az, hogy otthagyja Hollywoodot, és e… Read More
  • Benyák Zoltán: A nagy illúzió Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa.  Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap… Read More
  • Dan Rhodes: Elvehetlek feleségül? A kötet hangos kacajra fakasztó, mégis elgondolkodtató novellák és rövid szösszenetek gyűjteménye a szerelem és a szakítás témakörében. A szám szerint 78 történet fekete humorral figurázza ki az elvakult vagy éppen telj… Read More
  • Lackfi János - Vörös István: Csavard fel a szöveget Tudta? ​Tudta, hogy most nyúlik pontosan? Hogy estefelé már szűk a fejem? Hogy szóljon hangosan a gyomrom? Hogy Agyarország nem apácazárda? Hogy én vagyok King és én vagyok Kong? Hogy próbálj meg lázítani? Hogy budapest… Read More

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése