Veronica Roth - A Hűséges (Divergent-trilógia #3)

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek. 
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

~

Mindannyian tudjuk, hogy a sorozatok befejező kötetei általában keserű szájízt adnak az olvasónak. Egyrészt azért, mert lezárul valami, amit szerettünk, a világ, amiben éltünk, másrészt pedig azért, mert nem várt fordulatokat, és nem éppen mindig happy end-et hoznak. Megfigyeltem egyfajta tendenciát a disztópiás trilógiák körében: az utolsó kötet mindig forradalom és lázadás, végső összecsapás a hatalom és az egyszerű emberek között. Így volt ez az Éhezők viadalában, a Matched-trilógiában, és valószínűleg így lesz ez a harmadik hasonló, még be nem fejezett sorozatomnál, a Részlegesek-trilógiánál.

Már jó előre fel voltam készülve, hogy a Hűséges nem várt fordulatokat és bizony nagyon szomorú, értelmetlen haláleseteket fog tartalmazni, mégis eléggé megviselt.

A bejegyzés mostantól spoilereket tartalmazhat.

Meg kell mondanom, hogy Tris és Tobias története rendkívül a szívemhez nőtt. A Lázadóról szóló értékelésemben említettem, hogy a trilógia milyen jó úton halad - nos, A Hűséges kicsit visszábbvett a lelkesedésemből. Nem arról van szó, hogy nem tetszett, csak volt egy pár dolog benne, amit legszívesebben megváltoztatnék.

Gondolom, hogy egy ütős lezáráshoz meg kell ölni az egyik főszereplőt, és hogy nem élhet mindenki boldogan, amíg meg nem hal, de nekem nem tetszett, hogy Tris meghalt, és az sem, ahogyan meghalt. Annyi mindent túlélt már, túlélte az emberiség 99,9 %-ára halálos Halálszérumot, és egy golyó által hal meg. Érthető, csak annyira rossz, hogy Tobias és Tris három köteten keresztül szenvedtek, és azt hittem, hogy végre vége a problémáknak és boldogok lehetnek, együtt élhetik le az életüket. Mérhetetlenül sajnáltam Tobiast a könyv utolsó fejezeteiben, mert nagyon rossz volt látni, mennyire összetört a gyásztól. Egyetlen vigasztalásnak az anyja, Evelyn visszakapása tekinthető, ami azért egy jó dolog.

A Kísérleti városon kívüli világ, amelyre az egész befejező kötet alapul remek téma, sokat ki lehetett volna belőle hozni, de szerintem ez most nem annyira jött össze Rothnak - viszont pozitívum, hogy több új, nagyobb jelentőséget kapó szereplővel is találkozhattunk. Számomra sem a tudósok memóriájának kitörlése, sem pedig a Marcus-Evelyn szál elvarrása nem volt valami életszerű, sem nagy durranás.

De azért, hogy ne csak rosszakat mondjak róla, a könyv bővelkedett jó dolgokban is: A könyvben központi szerepet kapott a gyász és a veszteségek feldolgozása, a tiszta lappal kezdés. Mindenkire ráfért volna az újrakezdés, de csak keveseknek adatott meg: Peter és a tudósok a Hivatalban újrakezdték életüket, Tobias és Christina pedig egymás segítségével megtanultak együtt élni az emlékeikkel.

A könyv végén, Tris hamvainak a szétszórásakor annyira sírtam, hogy alig láttam a lapokat. Továbbra is tartom a véleményemet, hogy Tobias és Tris, vagyis Négyes és Hatos megérdemeltek volna egy közös, boldog jövőt, de szívfájdítóan gyönyörű volt a szertartás, aminek keretei között Tobias örök búcsút vett a szerelmétől. 

Roth ebben a kötetben tett ki a legjobban magáért a gyönyörű megfogalmazásokat illetően. Rengeteg olyan idézetet találtam benne, amelyek könnyeket csaltak a szemembe.

"Mikor a teste a hálóba zuhant, csak egy szürke, elmosódott foltot láttam. Kihúztam a háló szélére. Kicsi volt a keze és meleg. És aztán ott állt előttem, alacsonyan, vékonyan, és egyszerűen, minden tekintetben jelentéktelenként – eltekintve a ténytől, hogy ő ugrott le elsőként. Ő, a Szerencsétlen volt az, aki először vállalkozott az ugrásra. 

Még én sem bizonyultam ilyen bátornak annak idején. 

Olyan szigorú volt a tekintete, annyira átható. 

Gyönyörűséges."

Azt hiszem, még egy jó ideig melankolikus leszek a könyv hatására, úgyhogy ha elolvassátok, számítsatok erre! :) Attól függetlenül, hogy felhoztam pár negatívumot, imádtam mind a könyvet, mind a trilógiát, és biztos, hogy újra fogom olvasni, csak azt kívánom, bárcsak ne kellett volna meghalnia Trisnek. :(

spoiler vége

«««««««««¶ (9/10)

__________________________

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 450

Kiadás éve: 2014

Eredeti cím: Allegiant

A bejegyzés a Ciceró Kiadó jóvoltából jöhetett létre.

A Hűséges elolvasása után :( :)