Willow Chance egy tizenkét éves zseni, megszállottja a természetnek és diagnosztizálásnak. Nehezen kommunikál az emberekkel, de a fejszámolás mindig megnyugtatja. Willow-t még csecsemőkorában örökbe fogadták, és nevelőszülei mellett minden könnyűnek tűnt, boldog, csendes életet élt… egészen mostanáig.
Willow világa hirtelen tragikusan megváltozik, amikor nevelőszülei meghalnak egy autóbalesetben. A lánynak egyedül kell szembenéznie egy számára érthetetlen világgal. Szerencsére Willow hamar pártfogókra talál, ám a körülmények nem engedik, hogy új otthonra és új családra is találjon. Elindul az embert próbáló harc, melynek hajtóereje az őszinte szeretet. Megrendítő és egyben felemelő történet arról, hogyan illeszkedhet be egy különc gyerek a világba, és hogyan fogadhatja be őt saját környezete.
Valahogy ez a könyv nem azt a hatást váltotta ki belőlem, amire számítottam. Azt vártam, hogy odaleszek tőle, imádni fogom, kedvenc lesz, de csak egy ilyen meh érzéssel zártam be a könyvet a végén. Tetszett is, meg nem is, de nem igazán tudott megfogni magának.
Tetszett, mert szerintem több olyan könyv kéne, ahol a főszereplőnek valamilyen betegsége (mentális vagy testi) van, mert csak így lehet felnyitni az emberek szemét, hogy hogyan is kellene viszonyulnunk hozzájuk. Tetszett, hogy ez a nem hétköznapi ember éppen egy kislány lett, aki alapból hátrányosan indul az életben, ugyanis árva. Az alapötlet nagyon erős, a családi tragédia is dob rá egy lapáttal. Tetszett Willow hozzáállása az élethez, a különcsége, a kertmániája.
Ami viszont nem tetszett: egyszerűen monotonnak, vontatottnak éreztem. Az iskolai tanácsadó részeit csak átfutottam, azok aztán abszolút nem tudtak lekötni, nem nagyon érdekelt a magánélete. Sajnálom, mert akartam, hogy jó legyen, de valahogy mindig kényszerből, amolyan "tudjuk már le" érzéssel ültem le olvasni, nem azért, mert nem bírtam letenni és alig vártam már, mi történik benne, ez pedig sajnos nem jó jel.
★★★★★★☆☆☆☆ (6/10)