Nagyon ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok.
A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története.
Az Orsk kínálatában Balsak bölcsőktől kezdve egészen a Gutevol hintaszékekig minden szerepelt, amire „életszakasztól függetlenül bárkinek” szüksége lehetett. Koporsókat kivéve. Egyelőre.
Miriam Black tudja, hogyan fognak meghalni. Csak azt nem tudja, ki öli meg őket.
Ez a történet döbbenetes, eddig nem látott mélységekben mutatja be a Playboy-villa bizarr, belső világát és a titkait is annak a férfinak, akinél a villa kulcsa van.
Sziasztok! Ma egy nagyon különleges emberrel, a nemrég az Athenaeum kiadó gondozásában megjelent Ne Sikíts! írójával, Paul Finch-el beszélgettem a világhálón keresztül. Paul nagyon kedves volt és szakított rám, pedig épp nagyon zsúfolt az időbeosztása, hiszen az interjú elkészülte előtt nem sokkal fejezte be a legújabb regényét, melyről több információt is megtudhattok az interjúból! :)Házas vagyok két felnőtt gyermekkel. A családom elég elfoglaltságot ad nekem, így nincs túl sok időm hobbikra. Ettől függetlenül nyomon követek több helyi sportcsapatot is - a Rögbiliga a szenvedélyem, ez a játék nagyon népszerű itt Észak-Angliában (és persze a könyveim főszereplőjének, Mark Heckenburgnak az életében is). Ezen felül egy többkötetes, regionális témájú horrorantológiát, a Terror Tales-t szerkesztem. Ezekben a bizarr és félelmetes történetekben megtalálhatóak mind kitalált, mind valós részletek, amelyek a brit mitológiára és a néphagyományra vonatkoznak. Ezekről a kötetekről, és a többi könyvemről több információt megtalálhattok a blogomon: http://paulfinch-writer.blogspot.co.uk/
Igen, imádok olvasni. Egyértelműen krimit és thrillert olvasok leginkább, mert én is ebben a világban mozgok és fontos szemmel tartani a piacot. De szívesen olvasok még horrort, fantasyt, és történelmi kalandregényt is.
Egész gyermekkoromban író akartam lenni. Az iskolában mindig kitűntem azírásaimmal. Csak később, amikor már felnőtt voltam, jöttem rá, hogy ez egy nehéz szakma, amivel nem biztos, hogy el tudom tartani a családomat. Így először beálltam a rendőrséghez, így rengeteg tapasztalatot szereztem, amit felhasználhatok írás közben. Mire már közel álltam ahhoz, hogy befejezzem ezt a munkát, tudtam, hogy újra tollat kell ragadnom.
Kétségkívül. Édesapám befolyásolta a legjobban az életemet. Láttam mennyire élvezi, amit csinál, és hogy mennyire sikeres volt, és én is erre az útra szerettem volna lépni.
Nem ő tett íróvá. Tudta, hogy íróként megkeresni a napi betevőt nagyon nehéz, főleg, ha kisgyermekeid vannak. Az anyagi hozománya a munkának nem mindig jó. Ezért boldog lett volna, ha mást akartam volna csinálni, de amikor elmondtam neki, hogy a nyomdokaiba szeretnék lépni, nagyon segítőkész volt és rengeteg tanácsot és tapasztalatot osztott meg velem. Nem jutottam volna eddig az édesapám segítsége nélkül.
Igen és nem. A rendőrségen szerzett tapasztalataim miatt erről a világról és életstílusról könnyen, kényelmesen és remélem, hogy hatásosan és hitelesen tudok írni. Sok civil az ebben a témában való tudatlansága miatt rendőrökkel ismerkedik és figyelemmel kíséri a munkájukat. Így tettek a The Bill című sorozat forgatókönyvírói is. Nekem soha nem volt ilyesmire szükségem...már benne voltam a rendőréletben, a rendőri protokollokban és habár a dolgok változnak az évek múlásával - például a törvény -, soha nem hívhatom magam szakértőnek. A történeteket tekintve: számtalan különös történetem van a rendőrségen töltött időkből, és ismerek rengeteget, amik más rendőrökkel történtek meg, és ezeket kis mértékben felhasználva bele fogom szőni a Heckenburg könyvekbe. De ezek közül egy sem lesz teljesen átültetve a könyvbe. Ahogy mondom, az idők és az eljárásmódok változnak, és az sem a célom, hogy hasznot húzzak más emberek szerencsétlenségéből. De a rendőri munka megadta nekem az alapokat ebben a furcsa világban, így vétek lett volna ezt nem felhasználni a könyveimben.
Kétségkívül. Ezek életem legjobb napjai. Miután eljöttem a rendőrségtől, és újságíróként dolgoztam Manchesterben, gyakran este 9-ig is az irodában ültem. 40 percre laktam a munkahelyemtől, és csak mikor hazaértem, akkor kezdhettem el írni. Ezzel egy időben két kicsi gyermekünk is volt, így hatalmas súly nehezedett a feleségem, Cathy vállára, és persze az enyémre is. De nem szeretnék ebből könnyfakasztó történetet kicsikarni. Mindenkinek vannak hasonló történetei. Még mindig dolgozom hétvégén és késő esténként, de most már olyan dologra szentelem az időmet, amit szeretek csinálni és nagyon közel áll hozzám.
Ez változó. Attól függ, mennyire jön magától a történet, de általában 120.000 szótháromhónap alatt írok. De persze egy könyv megírása ennél sokkal több. Meg kell szerkeszteni a szöveg szerkezetét, a sorokat, és persze visszajelzésre is szükségem van - ezt magam szeretem megcsinálni legalább egyszer. Jelenleg szerződésem van még két regény megírására a Heckenburg sorozathoz egy év alatt, így nagyjából fél év fog jutni egy regényre. Néha sikerül tartani a határidőt, néha nem.
Ez változó. Nem szeretek órákat ülni a számítógép előtt, bár gyakran ez történik. Az írás korai fázisában gyakran feldiktálom a történetet. Hosszú sétákra viszem a kutyáimat, és úgy "írok", hogy egy diktafonra mondom fel a szöveget. Persze utána ezt is be kell gépelni, és nekem kell ezt megtenni - nincs titkárnőm vagy asszisztensem. Még ha lenne is, ez az első kézirat sokszoros átdolgozást igényel, amin úgyis nekem kéne dolgozni. Körülbelül a harmadik javítás után mondható az, hogy közeledünk a kész szöveghez - felolvasom diktafonra újból és meghallgatom. Ezzel kiszűrhetem az esetleges hibákat és szóismétléseket és esetleg kicsit felgyorsíthatom az eseményeket, ha úgy kívánja a történet. Általában az első pár javítás időszaka a legintenzívebb - úgy érzem, hogy a munka legnehezebb része papírra vinni a történetet. Ezután már könnyebben lazítok írás közben, és ilyenkor zenét is szoktam hallgatni.
Nos, nemrég lettem kész a következő kötettel a Mark Heckenburg sorozatban, amely november végén fog megjelenni Dead Man Walking címmel. Ez a könyv a Lake District-ben játszódik egy ködös ősszel, ahol sorozatos halálesetekből Heck arra következtet, hogy egy régóta halottnak hitt sorozatgyilkos újra szedi áldozatait. Ezt követi egy következő kötet, ami ha minden igaz, 2015 májusán jelenik meg, Hunted címmel. Ez a történet az ország másik felén, Surrey-ben játszódik, ahol Heck különös "balesetek" nyomába ered, amelyek majdnem mindig halálos kimenetelűek. Ezen kívül a horrorfilmem, a War Wolf, amely a Százéves Háború alatt játszódik Franciaországban, bármelyik pillanatban megkaphatja a szükséges engedélyeket. Több változatban megírtam a szövegkönyvet, és remélem, hogy még ebben az évben elkezdhetjük az előkészületeket.
Professzionális és sokoldalú írónak tartom magam. Már több olyan történetet is írtam, ahol műfajok keveredtek - gondolok itt a horror történeteimre, illetve a Ki vagy, Doki?-val kapcsolatos munkámra, ami egy disztópia. Persze megvan az érdeklődési köröm. Ha választanom kell, mindig a sötétség felé fog húzni a szívem - és ez igaz a krimijeimre, a horrorjaimra, a fantasy-jaimra, a sci-fi-jeimre és még a történelmi regényeimre is. Imádom a történelmi dolgokat, de a történeteimben nincs helye szerelemnek. De már írtam gyerekműsorok forgatókönyvét is, és nagyon szórakoztató volt, úgyhogy ki tudja, mit hoz a jövő...
Mindkettő különböző kihívásokat rejt magában. Egy regény írása mindig kimerítő, hiszen nagyon nehéz olyan rengeteg szót, amennyit egy regénytől elvár az ember (főleg, ha többször is újraírod a történetet; egy 120.000 szavas regény akár 300.000 szavas is lehet a szerkesztés előtt). Ehhez képest egy forgatókönyv általában körülbelül 20.000 szavas, és nem annyira energia- és időigényes, de az is igaz, hogy ebbe mások is beleszólhatnak, így nem lesz teljesen a tiéd. Ha szerencsés vagy (és jó szerződést kötsz), a te neved alatt fog futni a forgatókönyv, de gyakran több új író is közreműködik az általad elkészített szöveg utolsó simításaiban, és sok mindent megváltoztathatnak - ezt fájdalmas végignézni. Még ha ez nem is történik meg, akkor is rengeteg változtatást eszközölnek a film készítői a szövegben, amibe nincs beleszólásod - a producer, a rendező, a szövegkönyv-szerkesztők és még a film finanszírozói is beleszólhatnak a dolgokba. Általában ez a projekt érdekét szolgálja, de néha nem. És ilyenkor, mint az igazi szerző, csak ülsz ott, és nem tehetsz semmit. Ez egy regény írásakor elképzelhetetlen. De technikai szempontból mindkettőhöz hasonló képességek kellenek. Mindkettőnél egy történetet mesélsz el, szereplőket és egy világot alkotsz köréjük.
Szerintem mindig író valamilyen módon tud azonosulni a főbb karaktereivel. Talán nem hasonlítasz rájuk külsőre, de belsőre annál inkább a saját képedre formázod őket. Írtam már olyan karakterektől, akiknek más a politikai vagy szexuális beállítottságuk - de ha ezek pozitív szereplők, szinte mindig a lelkem egy-egy részét jelenítik meg: a reményeimet, álmaimat, vágyaimat, ambícióimat, előítéleteimet és gyengeségeimet. Heck és a rendőr önmagam között nincs sok szembetűnő hasonlóság. Egyszer egy negatív kritikában azt írták: "Mark Heckenburg egyértelműen az a detektív, aki Paul Finch akart lenni, de soha nem volt." Erre én ezt válaszoltam: "Persze... mint ahogy Stan Lee azt kívánta, bárcsak Pókember lenne, vagy Robert E. Howard szeretett volna Conan lenni." Bevallom, hogy Heck jobb rendőr, mint amilyen én valaha voltam és sokkal több energiát fektet a mindennapi teendőibe. Elkötelezettebb is - soha nem megy haza, amíg ki nem derített minden részletet egy bűnténnyel kapcsolatban. Ez nem én vagyok, és soha nem is voltam, de ettől eltekintve, Heck megszállott és önző - csak saját magában bízik, és meggyőződése, hogy ha nem intézkedik saját kezűleg egy adott ügyben, akkor minden darabjaira hullik. Akik személyesen ismernek, bizonyára felfedezték, hogy ebben kire hasonlít Heck.
Azoktól a dolgoktól félek, amiket nem tudok irányítani. Például az öregedéstől, a világ romlásától - úgy látszik, soha nem tanulunk az elődeink hibáiból, a hírek tele vannak tragédiákkal, balesetekkel. Elnézést, ha ez egy kicsit furcsa válasz, de én nem félek semmilyen természetfelettitől vagy paranormálistól, nagyon is érdekelnek ezek a dolgok (ahogy szoktam mondani: Nem a holtaktól kell félni, hanem az élőktől.). Az erőszakos halál fenyegetése - ami minden könyvemben megjelenik: a Heck könyvekben senkinek sem sikerült még megszabadulni ettől - mindig jelen van, és ettől lehet félni, de ezzel együtt kell élnünk, mint ahogy a barlanglakó őseinknek is együtt kellett élniük a vadállatok okozta fenyegetettséggel. Azt hiszem, ilyen az élet.
Nagyon! Szórakoztatónak és jó időtöltésnek tartom a horror és fantasy filmek nézését. Nincs jobb annál az apró félelemnél, hidegrázásnál, ami végigfut a gerinceden, amit akkor érzel, mikor egy félelmetes dolgot nézel/olvasol, de tudod, hogy nem bánthat igazából, mert csak fikció. Olyan ez, mint a hullámvasutazás.
Remélem, ugyanazt fogom csinálni, mint most, csak sok best-sellerrel a hátam mögött.
A Showcase Sunday a bloggerek körében elterjedt heti rovat, ami az aktuális hét szerzeményeit 
Ha létezik könyv, ami megosztja olvasóit, és a legszélsőségesebb véleményeket váltja, provokálja ki, A nekrofil kétségkívül ezek közé tartozik. Hőse, Lucien, a mindig fekete ruhát viselő párizsi régiségkereskedő egyaránt kedveli a nőket és a férfiakat, feltéve hogy megfelelnek egyetlen követelménynek: ne legyenek immár az élők sorában. Magányos szenvedélye a messzi gyermekkorban gyökerezik. Anyja halálával megrázó körülményeit, a gyász színei és díszletei, az a bizonyos szövőlepke illat, amit halottak párállanak maguktól, egy életre erre a magányos szenvedélyre ítélik. 
