Amikor a Saranson Életmegőrző Központ tudósa felajánlja Travisnek, a gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumában lévő tizenhat éves fiúnak, hogy a kriogenika segítségével ragadja meg utolsó esélyét az életben maradásra, Travis igent mond. Aláveti magát az eljárásnak, melynek során fejét eltávolítják és lefagyasztják annak reményében, hogy néhány évtized múlva újraéleszthetik, és a fiú donortesten folytathatja életét. A tudomány azonban rohamléptekkel fejlődik – mindössze öt év telik el, és Travis visszatér az életbe. Bár a világ, amibe csöppent, látszólag ugyanaz maradt, Travis körül minden és mindenki megváltozott. Beleértve a szüleit, az otthonát, legjobb barátját és a barátnőjét. A fiú az egyre növekvő zavar és bizonytalanság mellett csak egyetlen dologban biztos: ez a jövő nem az a jövő, amit elképzelt magának, mikor a műtét előtt lehunyta a szemét. A múltjához makacsul ragaszkodó Travisnek meg kell találnia a módját, hogy a jövőben létezhessen. És úgy tűnik, szerez néhány friss sebet is, mire összeilleszti régi életét az újjal.
John Corey Whaley könyve már a külföldi borítója alapján felfigyeltem, pedig akkor még nem is tudtam, hogy miről szól. Aztán mikor megtudtam, hogy megjelenik magyarul, és elolvastam a fülszöveget, tudtam, hogy ez nekem kell.
Az alapötlet már maga nagyon érdekes, és már több filmben és könyvben is eljátszottak a hibernáció, majd egy modernebb világban felébredés gondolatával. De ilyen módon - hogy a betegségmentes testrészt (Travis esetében a fejet) fagyasztják le - még nem közeledett senki ehhez a témához. Szerintem nagyon jó ötlet ez az egész kriogenika dolog, mert mindenki szeretne örökké élni, és mikor mi, vagy egy szerettünk gyógyíthatatlan betegségben szenved, mi is bármit megtennénk, hogy megmentsük - akár meg is engednénk, hogy levágják a fejét, lefagyasszák, és évekkel később talán visszahozzák az életbe. Travis is szerintem erre számított, hogy már a távoli jövőben fog járni az idő, az általa ismert világ semmivé lesz, a szerettei és a barátai rég meghalnak, mire visszatér az életbe. És ezért meg tudom érteni, miért érte akkora meglepetésként, hogy annyira nem is kellett sokat várnia, és hogy látszólag semmi nem változott, azért mégis.
Travis érzései szerintem nagyon is valósághűek és érthetőek voltak - melyikünk nem akadna ki, ha évekig aludna, míg az élet megy tovább, és felébredve egy teljesen furcsa világban találná magát? Szóval nagyon sajnáltam Travist és együtt tudtam érezni vele. Tetszett, hogy a regény főleg az útkereséséről szólt, illetve az érzelmi fejlődéséről, és hogy hogyan dolgozza fel ő és a környezete ezt a hatalmas változást.
Ha hasonlítanom kéne Whaley, illetve a Kobak stílusát valamihez, leginkább John Green könyveihez hasonlítanám. Green könyveinek van egy sajátos, fiatalok-vagyunk-és-miénk-a-világ hangulata, amit nem éreztem a Papírvárosok óta, melyet már elég rég olvastam. De most éreztem. Imádtam az egész baráti társaságot: Hattont, Kyle-t, Cate-et, Travist, Audrey-t. A kocsikázásaikat, a kalandjaikat, a hülye poénjaikat, a vakmerő tetteiket és az érzelmes beszélgetéseiket. Egyszerűen nem is tudom megfogalmazni, mennyire imádtam az egész könyvet.
Szereplők
Travis
Kyle
Hatton
Cate
Kedvenc idézetek
– Naponta úgy egymilliárd meteoroid hullik a föld felé. A többségük túl kicsi, hogy észrevegyék őket. – Talán látja valaki – mondtam. – Szomorú lenne, ha csak úgy észrevétlenül eltűnnének.
– Most is őrá gondolsz? – Kérdezned sem kell. Mindig rá gondolok.
– Ha valaki azt mondaná nekem, hogy nem szereti a mogyoróvajat – jelentette ki Kyle –, többé nem állnék szóba vele. – De mi van, ha allergiás rá? – Az nem számít. Vegyen be Benadrylt, balfaszkám.
INFORMÁCIÓK
Kiadó: ÉTK
Megjelenés éve: 2016
Eredeti cím: Noggin
Oldalszám: 256
★★★★★★★★★★ (10/10)
A bejegyzés az ÉTK kiadó jóvoltából jöhetett létre.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése