Mond valamit nektek az, hogy Cleadur? Esetleg ismerős az a név, hogy Amy Soleil? Vagy emlékeztek egy bizonyos helyre, ahol folyton köd gomolyog és a városka tábláján ez áll: Moonshadow? Ha igen, jó helyen jártok, ha pedig nem, akkor is, hiszen most megismerkedhettek egy fiatal, végtelenül tehetséges feltörekvő íróval, aki mindezt megteremtette. Hölgyeim és uraim: A. M. Aranth!
Mesélj magadról!
Hú, mit? :) Hivatásomat tekintve angol szakos tanár vagyok. Tizenöt éve írok. Az írás az életem, a kardvívás a hobbim, a zene a szenvedélyem. Szilvás gombóccal lehet a legkönnyebben megvesztegetni, nagyon érdekel a nyelvészet (megtanultam például óangolul, mostanában pedig élvezetből holland nyelvkönyvet bújok), a középkor, és amikor éppen nem próbál senki szilvás gombóccal megvesztegetni, szívesen dőlök hátra egy belga sörrel a kezemben, hogy elmélkedjek arról, mi az élet értelme és hogy tudnám megírni másfél millió leütésben, fantasy zsánerben. :)
Miért pont ez lett az írói álneved?
Ha végigértél a Celaduron, akkor már sejtheted. :) De van még egy rétege a dolognak: az amaranth a görög mitológia egyes történeteiben az örök élet és az áldott feledés virága. Jelentős spoiler lenne, ha kifejteném, hogy ez miért fontos, így nem teszem.
Szerinted Magyarországon egy magyar írónak könnyebb álnéven érvényesülni?
Igen. Egyes zsánerekben legalábbis bizonyosan így van;azt nem mondom, hogy Lackfi János nagyobb sikereket tudna aratni John Lackson néven, vagy hogy Parti Nagy Lajos jobb eladásokat produkálna Luigi Grande-Shore-ként. Valahogy azonban nagyon benne van az emberekben, hogy a jó szórakoztató irodalom (nevezzük leegyszerűsítőn ennek most a fantasy-krimi-thriller-horror-sci-fi-YA-ifjúsági irodalmat) külföldről jön, azon belül is jellemzően nyugatról, angolszász nyelvterületről. Az igazság az, hogy ez néha valóban így van: hiszen az odakint az angolszász kultúrkörben sokkal több szerző viaskodik az olvasók figyelméért, mint a kis tízmilliós Magyarországon, így sokkal egyszerűbb kiemelkedő műveket találni, mint nálunk, ami onnan eljut hozzánk, az gyakran egy versengő piac legjobbja, magyarok nehezen versenyezhetnek vele.
Persze a dolog kétélű: egy magyar szerző is lehet olyan jó, mint egy külföldi, vagy akár jobb is, de akkor sem kap elég bizalmat az olvasóktól (azaz biztosra mennek, és maradnak az angol neveknél). Másrészt, fontos tudatosítani, hogy az álnév máris a könyv része, máris befolyásolja, milyen hangulattal, milyen lelkülettel veszi a kezébe az olvasó a kötetet. Olyan ez, mint amikor rendes napi munkát végző, kisgyerekes apukák bőrkabátot, bakancsot húznak és fellépnek a metálzenekarukkal: a külső már a produkció része. A szokásos kék ingében és farmerében ugyanúgy énekelne vagy gitározna, mint rocker cuccokba öltözve – mégis beöltözik, mert már ezzel is üzenetet küld a rajongóknak. Egy írói álnév is ilyen.
Mi ihlette a regényt?
Egy átfilmezett este után találtuk ki az alapsztorit a húgommal. Eredetileg afféle Twilight-paródiának indult, de megtörtént, ami mindig, amikor írok: a szereplők fellázadtak, élni kezdtek, én meg megszerettem őket, meg az ő kis világukat. A történet nagyon hamar komolyra fordult, és akkor már nem lehetett megállítani, hogy azzá növekedjen, ami ma. Komoly ihlető erő volt még, hogy akkor kezdtem írni, amikor a zuglói Szent Istvánban tanítottam. Szuper diákjaim voltak, a 9 bc. angolos csoportja különösen a szívemhez nőtt, a köztük eltöltött idő sokat adott a könyvben megjelenő diákélet-jelenetekhez; ráadásul ők megtanítottak engem elképesztően tisztelni a kamaszokat: napi 10-12 órát eltölteni az iskolában meg a délutáni zene vagy sportfoglalkozásokon, utána még házit írni, némi magánéletet menedzselni, és ezek mellett még átélni az élet legviharosabb sebességű és erejű változásait mind testi, mind lelki értelemben… sokan kinevetik azokat a sztorikat, ahol egy tini menti meg a világot. Én nem, mert a valóságban is richtig így történne. A tinik egytől egyig szupermenek, de komolyan.
Mire utal a mű címében a Cleadur kifejezés?
A Cleadur egy óangol szó, a modern angol 'clatter' (csattogás, dobszó) megfelelője. Szerettem volna ezt a kb. 800 éve kihalt nyelvet is szerepeltetni a címlapon – egyrészt, a második könyvtől jelentős szerepet játszik majd a történetben, másrészt szerintem gyönyörű. :)
Játszol valamilyen hangszeren?
Ha adsz egy-két nap gyakorlási időt, talán előjönnek isteni furulya-skilljeim! :D Azt négy évig tanultam, immár húsz éve… de amúgy tökéletes zenei antitalentum vagyok. A gimnáziumban még elég jól énekeltem, bonyolult gregoriánokat is akár, de mára a torkom belelustult a nagy kihasználatlanságba, sajnos.
Bár játszani nem tudok, mindenféle zenét tudok nagyon-nagyon átélni és élvezni. Nagynéném, aki viszont hegedűművész, elő is állt egy elmélettel: ha egy nagyon képzett zenészt leültetnek zenét hallgatni, hamarosan nekiáll a hibákat sorolni, és végig arra fog gondolni, hogy ő hogyan játszaná másként az egészet, hogyan hangszerelné át, stb. Az olyan zeneileg alulképzett arcokat viszont, mint én, nagyon könnyű elkápráztatni, mi úgymond a kisebbnek is sokkal jobban örülünk, mint a profi zenészek a világ legjobb zenéinek.
Melyek a kedvenc együtteseid?
Hűha, ez hosszú lesz! :D Zenei mindenevőként rengeteg nevet tudnék sorolni, és persze nincs olyan zenekar, akiknek minden egyes dalát vagy lemezét ugyanannyira szeretném. A mai napig odavagyok például az Avantasia első két albumáért (The Metal Opera Part I és II, ezek egy komplex fantasy sztorit mesélnek el) vagy a Freedom Call 2004-es Eternity lemezéért, míg a későbbi munkáik felé már vegyes érzéseket táplálok, sok a jó zene ott is, csak keveredik a kevésbé emlékezetes dalokkal. Osztatlanul jó album még az Elvenking 2006-os Winter wake-je, a Nightwish 2004-es Once-a, vagy a Within Temptation The Silent Force-a. A kedvenc együtteseim közt van még a Delain, az Amaranthe, a német Equilibrium, az Orden Ogan, a Battle Beast, a Poets of the Fall, a Laibach és a Finntroll. (Igen, tudom, gáz vagyok, deház ez van! :D ) De szeretem a Junkie XL több munkáját is, meg az olyan ősrockereket, mint Alice Cooper, a Motörhead, a Pink Floyd, a Dire Straits, a Rolling Stones, a Guns'n'Roses vagy Tommaso Giovanni Albinoni, aki csak azért nem írt gitárra semmit, mert kétszáz évvel később találták fel, mint kellett volna.
Hogyan érintenek a negatív, illetve pozitív kritikák?
Hát, a negatív kritika nyilván elsőre nagyon mellbe vágott, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De elfogadtam – én alapvetően olyan vagyok, hogy ha valakitől negatív véleményt kapok, mindig magamban keresem a bajt. Így történt itt is – több élesebb hangú kritikusommal rendszeresen levelezek, hogy hogyan kerülhetem ki vagy javíthatom ki a hibákat, amiket elkövettem az első kötetben. A pozitív kritika persze lélekbalzsam – az ember elképesztő boldog, ha valakinek tetszik, amit csinál. Nyilván az a cél, hogy minél több ilyen ember legyen, ehhez pedig aktívan kell használni mindazt, ami a negatív kritikában érkezik. A negatív kritika olyan, mint egy létra: nem mondanád rá azt, hogy „fú, de tetszik”, de kétségkívül nagyon hasznos, ha feljebb akarsz jutni!
Mesélj egy kicsit a készülő regényedről!A Liliom Kora megint valami olyan, amit még sose csináltam: egyrészt kisregény, hosszát tekintve, másrészt, steampunk elemekben erősen bővelkedik. A történet a Városban játszódik, és három szálon fut: Lily, egy elrabolt lány, Vincent, az utána nyomozó detektív és Gregor, a gőzpáncélos elitkatona története egymás mellett fut, három idősíkban, és csak a végén keresztezik egymást. Közben feltárulnak a Város legsötétebb titkai: kiderül egy csomó nyugtalanító dolog az alapításáról, a világáról, a Prófétáról, aki 1500 évvel azelőtt építeni kezdte… meg azokról, akik a Város mélyén tekergő csatornákban élnek és négy sötét istenséget imádnak. Steampunk történet lesz, rengeteg gőzgéppel, a XIX. századra emlékeztető Várossal, és nem kevés akcióval, némi horror-elemekkel megfűszerezve, de csak finoman.
Szoktál jegyzetet készíteni írás közben?
Közben – igen. Olyan dolgokat írok fel, amiket hajlamos vagyok a való életben is elfelejteni: órarendek, személyek külső jegyei, fontosabb események helyszínei… főleg, ha hosszabb időn át írok egy adott részletet, sokszor változik a lelki szemeim előtt egy szereplő vagy egy helyszín, így fontos leírni, milyen is, különben ellentmondanék magamnak. Magát a történetet viszont soha nem szorítom vázlat keretei közé. Úgyis ki akarna törni – gyakran még a terveimmel is szembemegy, nekem semmit nem segítene egy előre leírt vázlat.
Ha filmadaptáció készülne a könyvből, lenne olyan színész, akit mindenképp szeretnél, ha eljátszaná valamely szereplőt?
Ezen még így soha nem gondolkodtam, de egy pár színész azonnal eszembe jutott a kérdést olvasva. Thomas vagy Damien Karrava szerepére például nagyszerűen el tudom képzelni Jensen Acklest (Deant, a Supernaturalból), mivel nekik több komikus és bunyózós jelenetük is van a sztoriban, Jensen pedig e kettőben igazán erős. Garyt szívesen bíznám Anton Yelchinre, aki több hasonló karaktert hozott már és elképesztően jól adja a humoros, cinikus beszólásokkal dobálózó, de érző lelkű srácot (Frászkarika, Odd Thomas). Nevetni fogsz, de az igazgatót én jó szívvel hagynám Colin Farrellre (aki a már említett Frászkarikában egyszerre iszonyú hátborzongató, fagyos vámpírt és dögös csábítót alakított), Amy szerepében meg vagy Taissa Farmigát (American Horror Story) vagy a szintén Frászkarikás Imogen Pootsot (aki egyébként ebben a filmben Amy volt… :D ), esetleg Eliza Taylort a The 100-ból látnám nagyon szívesen. Siobhan McKinley szerepére pedi… oppá, spoiler… :D
 |
| Imogen Poots |
 |
| Anton Yelchin |
 |
| Jensen Ackles |
Ha lehetőséged lenne rá, hogy a Holdárnyék slágereit egy zenekarral felvedd, élnél vele, vagy rábíznád az olvasók képzeletére, hogy hogyan is hangzanának a számok?
Nagyon örülnék egy ilyen lehetőségnek – de a zenét teljesen a zenészekre bíznám. Nem csak azért, mert én abszolút nem értek hozzá, hanem azért is, mert borzasztóan élvezem azt látni, hogy mit hoz ki az emberekből az írásom, hogyan gondolják tovább, hogy töltik ki a saját egyéniségükkel. Most volt pont a MondoConon egy fanfiction verseny a Cleadurhoz, sci-fi stílusban kellett folytatniuk egy kiragadott részletet. Minden sort élveztem, amit zsűriként olvastam a jelentkező íróktól – én soha nem írtam volna azt, amit ők, pont ettől volt nekem nagyon érdekes. Hogy milyen zenét írnának a szövegeimhez… hátborzongatóan jó érzés lenne meghallgatni!
Számodra ki a legszimpatikusabb a szereplők közül?
Ez egy nagyon jó kérdés! A nyilvánvaló válasz Amy lenne – végül is, rá koncentrálok a legtöbbet, róla derül ki a legtöbb, legalább is az első kötetben. Az ő vagánysága, gyors és szívből jövő döntései, fekete-fehér, jó vagy rossz világlátása nagyon tetszik nekem, valahol ilyen szeretnék lenni én is. A törzscsapatból az egyik kedvencem Kim – az ő nagy szíve, az, hogy szó szerint bármire képes a barátaiért, akármivel szembeszáll értük, sőt, akár ismeretlenekért is kockáztatná az életét, miközben igenis szeret élni, nagyon kedves karakterré teszi. Akivel a leginkább együtt tudok érezni, az azonban az igazgató – róla még nagyon kevés derült ki, bár az Acorenuhoz kiadott kis füzetben olvasható egy novella arról, hogy hogyan is lett olyan, amilyen, de igazán csak a harmadik és negyedik kötetben nyílik ki az ő személyisége. Az egész sorozatból a legkedvencebb szereplőm még nem tűnt fel, ő lesz a már (nagyon óvatlanul és spoileresen) említett Siobhan McKinley, egy hatalmas szeretetigényű, de rémesen elhanyagolt, sötét sorsú lány, akinek senkije nincs az egész világon, és mindenféle falakkal veszi körül magát, hogy védekezzen az ellenséges külvilággal szemben. Aztán amikor megnyílik, kiderül róla, hogy vagányságban talán még Amyt is lenyomja, és úgy tud szeretni másokat, mint Kim… Benne azt a hatalmas szeretni és szeretve lenni vágyást kedvelem, ami csak arra vár, hogy kitörjön.
Amy szívesen szegi meg a Moonshadow szabályait. Te milyen diák voltál? Szabályszegő vagy inkább visszafogott?
Ha az osztálytársaimat kérdezed, ők valószínűleg azt mondanák, visszafogott, uncsi arc voltam. :) A kettő között álltam szerintem. Voltak kis stiklijeim azért, de én inkább kijátszani szerettem a szabályokat, mint megszegni őket. Szerencsére nagyon jó suliba járhattam (Esztergomba, a bentlakós Frankába), ahol nagyon ritkán éreztem úgy, hogy egy szabálynak nincs valami értelme. Egy értelmes szabályt meg minek szegne meg az ember? Ami ellen a legtöbbet vétettem, az az ún. stúdium volt, a tanulóidő, amiből gyakran úgy éreztem, túl sok van (15:30-tól 16:45-ig, 16:55-tól 17:55-ig és 19:00-tól 20:00-ig volt minden nap). Ekkor le kellett ülnünk, és elvileg egy mukkanás nélkül tanulással kellett foglalkozni. Olvasni legfeljebb kötelezőket lehetett. Hangsúlyozom: elvileg, hát én itt játszottam ki a rendszert. Nagyon rossz fiú voltam, és angolul olvastam, illetve angolul írtam regényt a stúdiumokon – a nyelvgyakorlás megengedett volt. ;)
Mióta írsz?
Először 1999-ben kezdtem regényt írni, a gimiben, rossz belegondolni, az hány éve is volt! :D Fantasyt kezdtem akkor írni, ami fanfictionnek indult, aztán hamar teljesen elrugaszkodott a választott világtól és önálló lett. Akkor tizenhárom éves voltam, nagyon lelkes és gyakorlatlan – olyan is lett minden, amit leírtam. Lelkes, de gyakorlatlan, nyilván marad is a fiókban in aeternum. De ez az a lépés, amit nem lehet kihagyni: ezek azok a gyakorlókörök, amik segítenek kifejleszteni azokat a gondolkodási folyamatokat és gyakorlati metódusokat, amiktől író egy író. Nem kell szégyellni, ha az ember ír jó pár száz oldalt a fióknak (ez az én esetemben öt-hatezer oldalnyi füzetet tesz ki), ez a természetes. Egy focista sem azzal kezdi a karrierjét, hogy élete első meccsén ezrek nézik, és ő maga ott lát először labdát. Azoknak a legendáknak soha nem szabad hinni, hogy „XY 14 évesen megírta ezt a regényt, ami az első írása, aztán azonnal kiadták, mert annyira jó, stb.”, ez egy ügyes marketingfogás, az igazság máshol keresendő.
Kik a kedvenc íróid?
Sci-fiben Frederik Pohl a nagy kedvencem, az Átjáró-sorozata lenyűgözött már a gimiben is. Azóta még pár íróval bővült azért a hall of fame nálam: beléptek a Sztrugackij-fivérek, Brandon Hackett (aki egyébként szintén magyar), Dan Simmons, Philip K. Dick, Gene Wolfe… Fantasy terén leginkább Robert Jordan, Terry Goodkind, J. Goldenlane, Mark Lawrence, Szergej Lukjanyenko és a Weis-Hickman duó munkásságát kedvelem, velük nem lehet mellényúlni. Akire szerintem még nagyon érdemes odafigyelni a fantasztikumon belül, az Moskát Anita (a tavaly általam olvasott könyvek közül az ő Bábel fiai című bemutatkozó regényét ítéltem legjobbnak 2014-re), Anthony Ryan és Brian Staveley, csak tőlük még nagyon keveset olvastam ahhoz, hogy „kedvenc író”-ként beszéljek róluk. A tradicionálisabb vonalból nagyon szeretem Peter Schaffer és Christopher Marlowe drámáit, Wystan Hugh Auden és William Blake (khm, khm, A liliom kora) verseit, Tolkient, a középkori lovagi románcokat (pl. a Sir Orfeot, vagy a Gawain és a Zöld Lovagot), no meg a különböző középkori legendákat és történeteket (az Eddákat, a Beowulfot, stb.).
Milyen műfajban olvasol szívesen?
Ez változó. :) Mikor milyen kedvem van. A legtipikusabb rám a fantasy, ezt fűszerezem hangulattól függően jellemzően sci-fivel, horrorral, young adulttal. Egy időben sok kortárs szépirodalmi regényt is olvastam, őket mostanában hanyagoltam kicsit, de lehet, hamarosan visszatérek ehhez a zsánerhez is.
Kapcsolódó linkek:
Az író weboldala
Az író Facebook oldala
Véleményem a könyvről
Megrendelem
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése