Főiskolás éveik utolsó estéjén Clare-nek és Aidannek egyetlen egy elintézetlen dolga maradt: ki kell találniuk, hogy együtt maradjanak-e, vagy szakítsanak. A 12 órás beszélgetés során felidézik kapcsolatuk minden egyes lépését, hátha találnak valamit a múltjukban, ami meghatározza a jövőjüket. Az este barátokhoz, a családhoz, kötelékekhez, váratlan helyekre vezeti őket, ahol kemény igazságokkal és meglepő felfedezésekkel néznek szembe. Ahogy az óra jár és eléri őket a reggel, úgy közeleg elkerülhetetlen búcsújuk is. A kérdés csak az, hogy a búcsú csak a reggelre szól, avagy örökre? Bájos, édesen keserű, bölcsességgel és szeretettel teli új, ellenállhatatlan regény a döntéseink nehézségeiről abban az esetben, ha a szívünk és az élet más-más irányt diktál.
Jennifer E. Smithtől két könyvet olvastam eddig: a Vajon létezik szerelem első látásra? kedvenc lett, a The Geography of You and Me nem annyira. Mivel alapból nem nagyon szeretem a romantikus könyveket, ezért nem vártam túl sokat ettől a könyvtől sem, de mivel a jelenlegi élethelyzetemre tökéletesen ráillik a fülszövegben felvázolt szituáció, úgy gondoltam, teszek egy próbát. És kellemesen csalódtam.
Szeptemberben kezdtem az egyetemet így nemrég nekem is nehéz döntést kellett hoznom: nem csak hátra kellett hagynom a családomat (bár szerencsére csak fél órára lakunk egymástól így is) és át kellett gondolnom, mi legyen a megfelelő a döntés a 14 éves korom óta tartó kapcsolatommal kapcsolatban. Bár nálunk nyilván nem a szakítás vagy távkapcsolat kérdés volt a terítéken, inkább a távkapcsolat vagy összeköltözés, de szerencsére happy end lett a történet vége. :) Na de ennyit rólam. Szóval abszolút bele tudtam élni magam a történetbe, szerintem nem is volt még történet, amibe ennyire beleéltem magam.
A főszereplőket egyből megkedveltem, tetszett, hogy nem csak Aaronról és Clare-ről szólt a történet, bár ez volt a fő szál, de ott volt még Scotty és Stella, így kialakult egy nagy baráti négyes amit én nagyon szerettem. Először kicsit megijedtem, mikor rájöttem, hogy ez a könyv egyetlen éjszakáról fog szólni (mit lehet egy éjszakáról írni 312 oldalon keresztül?) de végül tetszett ez a visszaemlékezős-múltidézős megoldás, és a kis "kincsvadászat", aminek keretei közt végigjárták az utóbbi évek nevezetes helyszíneit. Sokszor vicces, sokszor szomorú volt ez a történet, de nekem nagyon nagyon tetszett.
Spoiler, jelöld ki: {Két negatívumot tudnék csak felhozni: az egyik, hogy nem értem, Clare miért nem tudta kimondani azt, hogy Szeretlek, ez így annyira béna volt. Másrészt pedig nem értettem, miért nem erőltették magukat kicsit, hogy megoldást találjanak a problémára, miért nem lehetett köztes megoldást találni, nem pedig egyből szakítani. Szerintem biztosan találtak volna két, egymáshoz közel lévő egyetemet, vagy akármi...}
Szereplők
Kedvenc idézetek
"Azt mondta, sajnálja, hogy akkora nyomást gyakorolt rám, amitől úgy éreztem, hazudnom kell. Én meg erre azt mondtam, hogy most már sajnálom magát a hazugságot. Ő meg erre azt mondta, sajnálja, ahogy a hazugságomra reagált. Én meg erre azt mondtam, hogy én is sajnálom, ahogy arra reagáltam, ahogy ő reagált. Tisztára olyan volt, mint a dominóeffektus, csak bocsánatkérésekkel."
"Totál normális, ha még nem tudod, mihez akarsz kezdeni életed hátralévő részében."
"Nem annyira őrültség azt gondolni, hogy talán nem a gimis párunk lesz életünk szerelme."
"A tanáruk ásványokat osztott szét, hogy adják őket körbe, és amikor az egyik elért Clare-hez, a lány óvatosan fogta két kezébe. Kívülről teljesen átlagos kőnek tűnt, ám a belseje tele volt csillogó, lila kristályokkal. Amikor megfordult, hogy átadja az új srácnak, a fiú az ásványra szegezte a szemét. Később azonban – miután Aidan végre észrevette őt, miután mindketten ráébredtek, hogy kialakulóban van köztük valami –, Clare újra mg újra felidézte ezt a pillanatot. Mert pontosan így érezte magát Aidan mellett: mintha egész életében szürke kis kő lett volna, átlagos és unalmas, de amikor megismerkedett a fiúval, feltárult rejtett mélysége, és egyszeriben csillogni kezdett."
★★★★★★★★★★ (10/10)